új keresés

Választások

» Meghatározás

» Tárgyalás

» Esettanulmány

» Lásd még

Meghatározás. A választások intézményesített eljárások együttese, melynek révén egy állam polgárainak alkotmányos módon meghatározott része a közügyek szempontjából fontos tisztségekre több jelölt közül képviselőket választ. Lévén a kormányzat kijelölési folyamatának legfontosabb mozzanata, a választások fontos szerepet töltenek be a választók preferenciáinak és igényeinek közlése szempontjából is.
A választások a közvetett demokrácia eszköze, ami azt jelenti, hogy az állampolgárok politikai képviselőket választanak a különböző szinteken az egyetemes választójog alapján, tehát szabad, közvetlen, titkos és többségi elvű választások révén. Az állampolgárok politikai aktivitásának formalizált módozata a választás, a politikai részvétel ugyanakkor az egész politikai rendszer legitimitása számára alapvető jelentőséggel bír. A referendum (népszavazás) nem ugyanaz, mint a választás, mert a népszavazás egy közvetlen véleménynyilvánítási forma egy adott kérdés eldöntését illetően.

Tárgyalás. A választások célja a sajátos (törvényhozói, végrehajtói) hatalommal felruházott testületek képviselőinek delegálása, s ennek megfelelően többféle eredménye lehet: közvetlen választási (elektori) rendszerben nemzeti szinten a törvényhozó gyűlést, helyi szinten az önkormányzati tanácsot választják, közvetett rendszerben az állampolgárok azokra szavaznak, akik majd megválasztják a politikai képviselőket. A politikai rendszerre nézve jellemző sajátosság, hogy az államfőt közvetlenül, vagy közvetve egy elektori testület, például a parlament révén választják-e meg.
A választások intézményének kialakulása hosszú időre tekint vissza. Ha igaz is, hogy korlátozott formában mindig érvényesült a közvélemény, vagy hogy adott korlátok között a középkori Európa is ismerte bizonyos privilégiumokkal bíró társadalmi csoportok (nemesség, egyház, városok) képviseleti rendszerét, ám az egyetemes választójog éppen csak a 20. században kapott normatív státuszt - a gazdasági, faji, etnikai, nemi és vallási diszkrimináció fokozatos felszámolásával. A 19. században a választójogot cenzushoz kötötték. Ezt egészítették ki később az egyenlőség elvével, miszerint "egy személy - egy szavazat - egyenlő érték", illetve a választás titkosságának elvével. Ugyanakkor még ma is vannak olyan megszorítások, amelyek a választójog korlátozását eredményezik.
Fontos mozzanat továbbá a többség uralmának elve, amit azonban sokféle formában lehet alkalmazni. Általában azt lehet mondani, hogy a többségi elv vagy abszolút többséget, vagy relatív többséget jelent. Abszolút többségről akkor beszélhetünk, amikor a jelölt az összes szavazat fele plusz egy szavazatot kap, ami nem feltétlenül jelenti valamennyi szavazójoggal rendelkező személy szavazatát. Relatív többséggel rendelkezik az a jelölt, aki több szavazatot kapott, mint bármely más versenytársa.
A politikai élet szereplői, pártok és személyek vehetnek részt a választásokon. Meghatározó tényező a választásokat megelőző kampány, amely régóta rendkívül jelentős szerepet játszik egy ország politikai életében, s emiatt szigorúan szabályozza a törvény. Egyes szerzők, így J. Schumpeter, úgy érvelnek, hogy a modern demokrácia az elitek játéka, amelyben a kívül álló polgárok csak a választások alkalmával vesznek részt. Mindenesetre a választások során a teljes politikai konstelláció forog kockán, meghatározó erővel bírnak a domináns ideológiák, a pártok érdekei és a nyomásgyakorló csoportok (lobbik). Összességében a szabad és demokratikus választások közös jegye a jelöltállítás, a kampány szabályosságának ellenőrzése, maga a szavazás, és a szavazatok mandátumokra váltásának eljárása.
A legitimálás és a képviselők kijelölése mellett a választások más funkciót is kapnak, így például garantálják a képviselők és a választott testületek felelősségének elvét, erőszakmentes formában csatornázzák le, és részben integrálják a társadalmi érdekeket. Hasonlóképpen erőszakmentes eljárást biztosítanak a hatalomváltás számára. Sokat vitatott funkciója éppen az állampolgárok aktivizálása, melynek révén az egész politikai szféra számára támogatást és legitimitást nyújtó politikai identitás jön létre.

Esettanulmány. A pártállami múlttal rendelkező volt szocialista országoknak évtizedes tapasztalatuk van a totalitárius vagy autoriter rendszerekkel, amelyek mindazonáltal köztársaságnak, illetve 'népi demokráciának' nevezték magukat. Noha a kommunista rezsimek hivatalosan a proletárdiktatúra ideológiájára támaszkodtak, mintegy a szocialista országokat érintő kritikáknak tett engedményként, a kommunista pártok szabályos általános választásokat rendeztek. Ezek a választások mégis inkább formális szertartások voltak, mivel nem tettek eleget a demokratikus választások szükséges feltételeinek. Jellemző, hogy a jelölteket a vezető párt nevezte ki, és nem engedélyezték független jelöltek állítását. A jelöltállításért a párt által ellenőrzött, társadalminak álcázott országos szervezet felelt, hogy mint legitimációs elemet, megőrizzék a társadalmi kezdeményezés státuszát. Semmilyen formában nem lehetett verseny, a szavazás kötelezőnek tekintett formális eljárás volt; következésképpen magasra emelték a részvételi arányt, hogy a párt propagandája mindenkor felmutathassa a 90% fölötti eredményt.
Másfelől azonban voltak választások különböző szinteken, éppen az uralkodó párton belül, amelyek bizonyos esetekben, mint például egy új pártvezető vagy a végrehajtó bizottság megválasztása, komoly kihatással jártak a párt legfelső vezetése szempontjából. Fontos megjegyezni, hogy nem demokratikus választásokról volt szó, kizárták a nyilvánosságot, csakúgy, mint a titkos szavazási eljárás lehetőségét. A szovjet rezsim erőteljes ellenőrzése alatt álló szocialista országok még a saját pártvezérük megválasztásának tekintetében is rendkívül szűk játéktérrel rendelkeztek. Mégis jellemzőnek mondható, hogy a totalitárius rendszerekben, vagy a befolyási övezetükhöz tartozó államokban mindenkor alapvető elvi jelentőségű volt, s mint bebizonyosodott, a rendszer fennállását veszélyeztette egy új pártvezér megválasztása: amire rendszerint az előző vezér halálát követően kerülhetett sor. E tény jelentőségét azzal a körülménnyel magyarázhatjuk, hogy a kommunista rezsimek nem kívánták elismerni a jogállamiságot és a demokratikus legitimáció elveit, ami a szabad és egyenlőség elvű választások alapja. Általánosan jellemző, hogy az új demokráciák első lépése volt a legitim kormányzatok megalakulását eredményező szabad választások megrendezése.
Az eddig elmondottak mindegyik szocialista ország esetében érvényes, függetlenül attól, hogy csak egy párt létezett vagy még volt néhány kisebb párt is - eleget téve a demokrácia formális követelményeinek, mint Lengyelország vagy az NDK esetében. Viszont már 1989 előtt előbukkantak a változás jelei, így például Magyarországon az 1983-as választójogi reformot követően, amikor is előírták a kötelező többes jelölést minden egyes körzetben. Ennek következményeként az 1985-ös Országgyűlés inkább tükrözhette a társadalmi különbségeket, és a korábbinál fragmentáltabb lehetett. Ebben a pillanatban nyilvánvalóvá vált a formális alkotmányos állam és a pártállam informális kormányzása között fennálló törés. Nevezetesen az, hogy a hatalmat gyakorló elitet nem a nyílt, intézményesített politikai verseny legitimálja, gyengeségéből viszont az időközben szerveződésnek indult, parakonstitucionális civil mozgalmak előretörése húzott hasznot. Az uralkodó párt bomlásával egy időben ez a parlament olyan jogszabályozást kezdeményezhetett, ami lehetővé tette a valódi többpártrendszerre való átmenetet.
Az első demokratikus választásokat Magyarországon 1990 áprilisában és májusában rendezték meg azt követően, hogy a korábbi vezető párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt törvényt hozott a többpártrendszer bevezetéséről - végeredményben az 1989-es Kerekasztal-tárgyalások eredményeként életbe léptetett törvények nyomán. Az Országgyűlést 386 mandátum alkotja, ebből 176 egyéni jelöltként, 152 országos pártlistán, további 58 területi listán volt elérhető. A pártok számára az Országgyűlési mandátum feltételeként a szavazatok 5%-ának megszerzését állapították meg. Az 1990-es választások végeredménye a következő volt (a két fordulóban 64%, illetve 45%-os részvételi arány mellett): Magyar Demokrata Fórum (MDF) 42%, Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) 24,9%, Független Kisgazdapárt (FKgP) 11,4%, Magyar Szocialista Párt (MSZP) 8,5%, Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) 5,4%, és Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) 5,4%. Ennek nyomán alakult meg az Antall József által vezetett kormány az MDF és az FKgP részvételével. A Parlament választotta meg a köztársasági elnököt, kompromisszumos megoldással az SZDSZ korábbi tagját, Göncz Árpádot választották meg öt éves megbízatással. A két nagy párt egyezményt kötött az ún. kétharmados törvényeket illetően, s ezen keresztül az SZDSZ nagyfokú rugalmasságot tanúsított az MDF politikájával szemben, ugyanakkor a kormányzat a gyors népszerűségvesztés ellenére is stabil maradt. Mindezek folyományaként az 1994-es parlamenti választások eredménye lényegesen különbözött az előzőtől: MSZP - 54%, SZDSZ - 17,6%, MDF - 9,8%, KDNP - 5,7%, FIDESZ - 5,1% (a részvételi arány 68%, a második fordulóban 55% volt). A FIDESZ 1998-ig konzervatív párttá alakult át és sikeresen kötött választási szövetséget a Magyar Demokrata Fórummal, így fokozatosan kiszorítva más jobboldali pártokat a Parlamentből. Az MSZP-t súlyosan érintették a radikális szociális reformok, az ellenőrizetlen privatizációs eljárások, így a konzervatív pártoknak sikerült ismét többséget szerezni. A választásokat (részvételi arány 56%, illetve 57%) a FIDESZ nyerte 38%-kal, és a FKgP-vel (12,4%) alakított kormányt, amelyben részt vett az MDF (4,4%) is, a FIDESZ-szel kötött választási koalíció eredményeként. Az MSZP 34,7%-ot ért el, az SZDSZ 6,2%-ot. Az Országgyűlésben helyet foglalhatott egy szélsőjobboldali párt is, miután a Magyar Igazság és Élet Pártja 5,6%-ot ért el.
P. A.

Lásd még: demokratikus átmenet, joguralom (jogállam), legitimáció, politikai párt, proletárdiktatúra, választási (elektori) rendszer