hirdetés
Választási (elektori) rendszer
» Lásd még
Meghatározás. Az elektori rendszer azon szabályoknak és előírásoknak az együttese, amelyek a szavazást szabályozzák és meghatározzák annak módját, ahogyan a szavazatokat mandátumokra számítják át (Lijphart, 1994). A képviseleti demokrácia kulcsfontosságú eleme az elektori rendszer, mivel fontos szerepe van a vezető testületek legitimitásának biztosításában.
Etimológia. Az elektor szó eredete a latin electio, -onis, - 'döntés', 'kiválasztás', 'választás'. A latin eligo, -igere, -egi, -ectum ige jelentése 'begyűjteni', 'választani'.
Tárgyalás. Az elektori rendszert hét különböző dimenzió fogalmaival lehet leírni, úgy mint az elektori formula, a körzet nagysága (egytagú vagy többtagú körzet-rendszer), elektori küszöb (a szavazati arány minimuma, amelyet egy pártnak el kell érnie ahhoz, hogy képviselethez jusson), a testület mérete (a képviselői testület összlétszáma). A további négy terület: a szavazat struktúrája (amely kategorikus abban az esetben, ha a szavazó csak egy pártra adhatja le a voksát, vagy sorrendi, ha a szavazat két vagy több párt között megosztható), aránytalanság (ami az egytagú körzetrendszerben azt jelenti, hogy a körzetek lényegesen eltérő szavazójogú népességgel rendelkeznek, a többtagú körzetekben viszont azt jelenti, hogy a körzetek nem arányosak a szavazók számával), a parlamentáris és elnöki rendszer közötti különbség a törvényhozás megválasztását tekintve, és végül a kapcsolt listák lehetősége (Lijphart, 1994). Ezek közül a legfontosabb szerepe az elektori formulának és a körzet nagyságának van. Három elektori formulát különböztethetünk meg: többségi formula (ennek altípusai a kettős szavazati rendszer és az alternatív szavazat), az arányos képviselet, és a kvázi arányos képviselet (mint a kumulatív szavazat és a korlátozott szavazat).
A többségi formula a legegyszerűbb és a legelterjedtebb, lévén történetileg is a legkorábbi. Nagy előnye az egyszerűség, mivel a szavazók számára átláthatóbb és nagyobb társadalmi ellenőrzést biztosít a választási folyamat fölött. A többségi formula szerint a jelöltnek a választási versengésben a szavazatok többségét kell elérnie egy adott választókerületben. Ha elegendő a relatív többség, tehát nem szükséges a szavazatok felét plusz egy szavazatot megszerezni, akkor a plurális többség vagy az első legtöbb szavazatot nyert formuláról beszélünk: az győzött a választókerületben, aki a legtöbb szavazatot nyerte. Ha abszolút többséget, vagyis a szavazatok felét plusz egy szavazatot kell megszerezni a győzelemhez egy választókerületben, akkor rendszerint kétfordulós választásra kerül sor. Amennyiben az első forduló nem hoz győztest, akkor második fordulót tartanak, s ha ez alkalommal mindegyik jelölt indulhat, akik először is részt vettek, és ha elegendő az egyszerű többség, akkor a többségi-plurális formula érvényesül; ha viszont csak az első forduló két első helyezettje indul a második fordulóban, akkor többségi befutó formuláról beszélünk. Az alternatív szavazat a többségi formula egy típusa, amely a jelölteknek a szavazók preferenciája szerinti elrendezését teszi lehetővé. Amennyiben egyik jelölt sem nyer abszolút többséget, akkor a legkevesebb szavazatot nyert jelölt szavazatait megvonják és a többi jelölt között osztják szét a szavazók preferenciájának megfelelően. Ha még ekkor sem érte el egy jelölt az abszolút többséget, akkor az eljárást mindaddig megismétlik, amíg a megmaradt jelöltek közül az egyik eléri az abszolút többséget.
Ami a körzet nagyságát illeti, a többségi formulát az egytagú választókerületekben alkalmazzák (ahol csak egy képviselői helyet lehet elnyerni). Ennek oka az, hogy így lehet a többségi formula hátrányait, különösen az aránytalanság mértékét csökkenteni, mivel a választói körzetekben a szavatok többségét vagy pluralitását kell elnyerni, ezért a kisebb pártok nehezen jutnak képviselethez, illetve ennek érdekében földrajzi tömörülésre kell törekedniük. Voltaképpen a többségi modell általában a nagyobb pártoknak kedvez, ami aránytalan választási eredményekhez vezet, s így gyengíti a többpárti versengést (Lijphart, 1994). A nagyobb méretű körzet az aránytalanság növelését vonja maga után, ami - szélsőséges esetben - azt jelenti, hogy egy nemzet nagyságú körzetben minden törvényhozói hatalom a többséget (vagy pluralitást) elnyert pártot illet. Mivel a többségi elektori rendszerekre az egytagú körzetek a jellemzőek, az ilyen esetek többségében a körzetek száma megegyezik, vagy majdnem megegyezik a képviselői testület létszámával. A többségi rendszerekben nincs szükség a választási küszöbre, ezért rendszerint nem is alkalmazzák azt, mivel komoly hátrányba hozza a kis pártokat.
Az arányos képviselet (PR: proportional representation) elsődleges célja, hogy nagyobb arányt biztosítson egy párt számára, ami a párt által elnyert szavazatok számának és az ugyanezen párt által a képviselői testületben elfoglalt helyek számának arányát illeti. Továbbá az arányos képviselet a kisebb pártok számára is jobb képviseleti lehetőséget biztosít, mint a többségi formula. Ez a rendszer a többtagú körzetek kijelölését feltételezi, tehát egy körzetben legalább két helyet lehet elérni, ám a jobb arány kedvéért célszerűbb a kettőnél jóval több képviselői helyet biztosítani.
A választási rendszer gyakorlatában az arányos rendszernek több altípusát találjuk: a legnagyobb átlag, vagy elosztó rendszer; a legnagyobb maradvány vagy kvóta rendszer (a szavazók pártlistára szavaznak); illetve az egyes átruházható szavazat (STV - single transferable vote, a szavazók egy preferenciális szavazatot adnak le egyéni jelöltre).
A legnagyobb átlag formulán belül a legelterjedtebb a d'Hondt módszer (az 1, 2, 3, 4 stb. osztók alkalmazásával). Hasonlóképpen ismert a Saint-Lague formula (amely az egész páratlan osztókat, 1, 3, 5, 7 stb. használja). A legnagyobb maradvány (LR: largest remainder) rendszeren belül a leggyakoribb eljárás alapja a Hare-kvóta. Ennek a számítási módnak a lényege, hogy az érvényes szavazatokat elosztják a körzetben elosztható mandátumok számával (V/M: Vote per mandate). A pártok annyi helyet szereznek, ahányat a szavazatok kvótája alapján nyertek és a többi helyet a legnagyobb számú maradvány szavazattal bíró párt kapja meg. Másik számítási módok pl. a Droop-kvóta: V/M+1; a normál Imperiali-kvóta: V/M+2; a kényszeres Imperiali-kvóta a V/M+3. A d'Hondt és a LR Imperiali a legkevésbé arányos rendszerek, és a nagyobb pártoknak kedveznek. A Saint-Lague, a Droop és az STV számítási eljárások köztes kategóriát képeznek, míg a Hare a legarányosabb módszer (Lijphart, 1994). Az arányos képviselet minden párt számára aránylag jobb lehetőséget biztosít valamennyi pártnak, beleértve a kisebb pártokat is. A politikai élet túlzott töredezettsége olyan hátrány, amelyet az arányos képviselet szokott előidézni. A PR rendszer ezen hátrányának mérséklése érdekében szokás bevezetni az elektori küszöböt, amely az érvényes szavazatok 0,7%-ától egészen 8%-áig terjedhet. A PR rendszerekben a szavazók általában pártokra és nem egyéni jelöltekre szavaznak, s ez a tény az eszmei áramlatokat és a pártok elsődlegességét erősíti a személyekkel szemben. A két típus (tehát a többségi formula és a PR) előnyeinek ötvözésére tett kísérlet vezetett a kvázi arányos elektori rendszer kidolgozásához (mint amilyen a kumulatív és a korlátozott szavazat). Ezek a rendszerek azonban az előző két rendszernek nem csupán az előnyeit egyesítik, hanem a hátrányait is.
Az elektori rendszerek elméleti leírásai elsősorban az arányosság és az aránytalanság mértékére, illetve a politikai életben résztvevő pártokra gyakorolt hatására összpontosítanak.
A. A.
Esettanulmány. Magyarországon demokratikus átmenet előestéjén a politikai ellenzék sikeresen befolyásolta az uralkodó pártot, hogy alapvető módosításokat hajtson végre az elektori rendszeren, amely addig az egypártrendszer jelöltjeinek teljes győzelmét garantálta, s így a választások formálisak és antidemokratikusak voltak. Így tehát 1989 februárjában nem új törvényt hoztak, hanem az 1983-as törvényt módosították, s ez tette lehetővé, hogy a következő évben sor kerüljön az első szabad választásokra. Az új törvénynek megfelelően az új Országgyűlésben vagy Parlamentben 386 képviselő kap helyet, négyéves mandátummal. A választások napját legalább hat hónappal korábban a köztársasági elnök jelöli ki, miután konzultált tanácsadóival és a pártok vezetőivel. A jelöltek önállóan vagy valamely párt jelöltjeként indulnak, amennyiben összegyűjtötték a körzetben a megfelelő számú ajánlást, azaz aláírást. Az 1993-as törvénymódosítás értelmében csak az 5%-os küszöböt elért pártok juthatnak mandátumhoz. A 386 mandátum, amely a parlamenti képviselők összlétszáma, úgy oszlik meg, hogy 176 helyet az egyéni versenyben szavazattöbbséget nyert képviselők kapnak, 152 pártlistáról, a további 58 a regionális vagy területi listáról jut a parlamentbe. A választásokon a szavazó két listát kap kézhez, az egyiken a körzetben induló egyéni jelöltek névsora található, a másik listán a pártok közül választja ki, hogy melyik képviselje érdekeit az Országgyűlésben. Ha az egyéni jelöltek között senki nem szerzett abszolút többséget, akkor az első fordulót követő két héten belül második, döntő fordulót kell rendezni, ahol elegendő az egyszerű többség. Az országos összesítés során a pártok jelöltjei által elért nem nyertes szavazatokat (ún. töredékszavazatokat) az adott párt javára írják. Az elektori rendszer bizonyos tekintetben alkotmányos mulasztást követ el, ugyanis nem sikerült megoldást találni az Alkotmányban az etnikai kisebbségek számára biztosított törvényhozói képviselet formájára. Az 1997-es választói törvénymódosítás értelmében helyi szinten úgynevezett kisebbségi önkormányzati testületeket választanak meg, az itt induló jelöltekre bárki szavazhat. Ezek az önkormányzati testületek ugyanakkor igen korlátozott hatáskörrel rendelkeznek, illetve a kisebbségi törvény és a választási rendszer fogyatékosságainak köszönhetően több esetben zavar keletkezett a szervezésben és a menedzsmentben.
P. A.
Lásd még: kormányzati formák, választások
