új keresés

Liberalizmus

» Meghatározás

» Etimológia

» Tárgyalás

» Lásd még

Meghatározás. A liberalizmus mindenekelőtt politikai filozófia és elmélet, valamint politikai doktrína. Noha egyes változatai szándékuk szerint tisztán politikaiak (például John Rawls, Charles Larmore politikai liberalizmusa) a liberális elmélet az etika, a személy, az értékek és az ismeret kérdéseivel is foglalkozik. A liberalizmus az individuális szabadság, az egyenlő jogok és szabadságjogok centrális gondolatán alapul, melyeket a független egyének társulásaként felfogott állam szavatol és kényszerít ki. Az állam célja az, hogy lehetővé tegye tagjainak a személyes boldogulásukra vonatkozó terveit, azaz törekvésüket a jó életre, amennyiben azok összeférhetők, vagyis összeegyeztethetők egymás szabadságával, a nyilvánosság előtt igazolt jogi normák szerint. Ennélfogva az államnak a maga részéről nem szabad előírnia semmilyen konkrét etikai projektet.

A fogalom eredete. A liberalizmus kifejezés a skót felvilágosodásból származik. Tényleges politikai szakkifejezésként a spanyol liberális párt használta először 1812-ben. Franciaországban szintén közkeletű volt, mielőtt bevezetésre került a brit politikába az 1830-as években, a korábbi whig párt megnevezésére.

Tárgyalás. Tekintve, hogy a liberalizmus hagyományai országról országra, nemzedékről nemzedékre változnak, számos különböző liberalizmusról beszélhetünk. Van például brit, francia, osztrák liberalizmus. Az első a személyes jogokra és szabadságjogokra-kiváltságokra (liberties) helyezi a hangsúlyt, a másodikat egyfajta antiklerikális, katolicizmus-ellenes elfogultság jellemzi, tehát alapvetően világi jellege van, az utolsó a gazdaság és a szabadpiac kérdéseire helyezi a hangsúlyt. A hagyományos liberális gondolkodás (az ókori, különösen a szofista kezdeményektől eltekintve) a 16-17. századi vallásháborúkra nyúlik vissza, a reformáció idejére, amikor az erőszakos ideológiai csatározásokra kerestek megfelelő megoldást. Ezen erőfeszítések egyik legfontosabbika Thomas Hobbes társadalmi szerződéselmélete (1651). Hobbes-t rendszerint inkább konzervatív és abszolutista gondolkodóként mutatják be. Az általa bemutatott abszolutizmus alapja az alattvalók visszavonhatatlan szerződése, melynek révén teljhatalommal és oszthatatlan szuverenitással ruházzák fel az uralkodót ('Non veritas, sed auctoritas facit legem'), és nem - mint Locke esetében - a kormányozottak, azaz a nép észhasználata (reason). Azonban Hobbes elméletét tekinthetjük úgy is, hogy nem annyira az abszolutista állam igazolására törekszik, mint inkább a legitimitás kidolgozására.
A szerződéselmélet hobbesi változatával szemben John Locke a Második értekezés a kormányzatról (1690) című művében az emberi természet másfajta szemléletére támaszkodott, amelyben az értelem játssza a főszerepet. Locke eredeti társadalmi szerződéselméletet dolgozott ki, amely a természetes jogokon és a kormányzásnak alávetettek beleegyezésén alapul, akik akár meg is dönthetik az olyan uralkodót, aki visszaél hatalmával. Immanuel Kant, a liberális hagyomány és a morális kontraktualizmus másik nagy gondolkodója a gyakorlati ész univerzális jellegét hangsúlyozta. Kidolgozta az egyenlő szabadság (Kant szerint az egyetlen velünk született emberi jog) koncepcióját, valamint a liberális-deontológiai morális igazolás eljárását. A kanti morálfilozófia napjaink és a közelmúlt számos liberális és deontológiai erkölcsfilozófiája ösztönzésére volt képes, ezek azonban igyekeztek az eredeti kanti koncepcióban rejlő metafizikai és szubsztantív elemek átvételét elkerülni.
A skót felvilágosodás mellett a liberális gondolkodás egy másik fő forrása az utilitarizmus, amelyet a jogok vagy a helyes elsődlegességét valló (például kantiánus) elméletalkotókkal szokás szembeállítani. Jeremy Bentham, Henry Sidgwick, John Stuart Mill és mások egy igen racionális elmélet keretében a legnagyobb boldogság vagy élvezet forrását keresték a társadalom lehető legtöbb tagja számára, amelyben a társadalom legfőbb közös javát látták.
A liberalizmus kezdettől fogva kijelölt egy privát szférát (beleértve lelkiismeretet, családot és véleményt), amelybe a kormányzatnak nem szabad betolakodnia. A liberális társadalmi rend különféle alapjogokon és szabadságjogokon-kiváltságokon alapul, mint például a habeas corpus, a gondolat és vélemény szabadsága, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság, a helyváltoztatás szabadsága, a tisztességes (törvényes) eljáráshoz való jog, a politikai részvételi jogok stb., és elkötelezett az alkotmányosság mint a jogilag korlátozott kormányzat irányában. A liberális demokrácia olyan minősített vagy feltételekhez kötött demokratikus társulás, melyben a "közakarat" jogokkal és alkotmányos eljárásokkal körülhatárolt, másfelől a kisebbségeket több módon védelmezik a többségi döntésekkel szemben, vagyis a 'többség zsarnokságától'. Az alkotmányos demokrácia ezen univerzális formája a nyugati világban mindenütt elterjedt, és mélyreható befolyást gyakorolt napjaink legtöbb demokráciájának (az úgynevezett liberális demokráciák) alkotmányos szerkezetére.
A klasszikus liberálisok és libertariánusok szoros kapcsolatot tételeztek a személyes szabadság és a magántulajdon között. Érvelésük szerint a magántulajdon a szabadság védelmének egyetlen eszköze, mivel így a hatalom a szabad piacgazdaság hatása következtében szétosztódik, ami védelmet jelent az állam beavatkozásaival szemben. Számos korai liberális vélte úgy, hogy a minimális állam a szabadság egyetlen garanciája. A láthatatlan kéz elmélete szerint (Adam Smith) az egymástól elkülönült és szétszórt piaci műveletek eredményesebben serkentik jó működésre a gazdaságot, mint egyetlen vezérlő-irányító akarat. A 20. században többek között Friedrich A. Hayek is fenntartotta a nézetet, amely szerint a politikának nem szabad beavatkoznia a gazdaság folyamataiba. A klasszikus liberális tételeket és állásfoglalásokat felelevenítették az úgynevezett konzervatív pártok köreiben is.
Az úgynevezett "új liberalizmus", a "revizionista" vagy "jóléti állam" liberalizmusa a 19. század végén és a 20. század elején tűnt fel, miután a magántulajdonon alapuló piac ingataggá vált, egyensúlyának fenntartása magas munkanélküliséggel járt. A gazdasági életet felügyelő kormányzat ezért vonzóbb eszköznek tűnt. Azon kívül a nyugati államok demokratizálása okán a megválasztott tisztviselők a közösség igaz képviselőjének tűntek, továbbá a tulajdonjogok igazságtalan hatalmi egyenlőtlenséget szültek a munkásosztály szemében. Már Mill számára is fontos kérdés volt, miként később Rawls számára is, vajon tulajdon nélkül is képes-e virágozni a személyes szabadság. Rawls szociális liberalizmusa, a méltányosságként felfogott igazságosság (justice as fairness) kitart az egyenlő szabadság eszméje mellett, jóllehet azzal a feltétellel, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek mindenki számára egyformán előnyösek legyenek, valamint, hogy az esélyegyenlőség feltétele teljesüljön.
Az utóbbi időben a liberális (morál)filozófia körül folytatott tudományos vitában az olyan, a minimális államért síkra szálló gondolkodókon kívül, mint Robert Nozick, sokféle címkézett liberalizmussal is találkozhatunk: például John Rawls "politikai liberalizmusával", Charles Larmore "modus vivendi" liberalizmusával, Ronald Dworkin, Joseph Raz, Macedo, Galston, Will Kymlicka "etikai liberalizmusával" (akik előfeltételeznek bizonyos "liberális jó"-kat). E vitában a "helyesnek" a "jó"-val szembeni elsődlegessége a tét, vagyis a normák és kötelességek (a "helyes") liberális deontológiai igazolásának viszonya a "jó élet" etikai koncepcióihoz. Tekintve, hogy a liberalizmus elsődlegesen azon igények nyilvános igazolása iránt érdeklődik, amelyeket egy társadalom tagjai e társadalom más tagjaival szemben támaszthatnak, és igyekszik semleges maradni konkrét etikai felfogások irányában, felmerül a kérdés, vajon maga a liberalizmus (és a semlegesség) esetében is szubsztantív és sajátos etikai koncepciókkal van-e dolgunk? A kommunitáriusok (mindenekelőtt Sandel) azt vetették a rawls-i liberális proceduralizmus (és általában a liberális deontológiai állásfoglalások) szemére, hogy atomisztikusak és önmagukat rombolják le. Valójában azon állítás, amely szerint a liberalizmus vagy a "deontológiai én" a "tehermentes énen" (Sandel) alapulna, súlyos félreértése a kanti gyakorlati ész fogalmának, következésképp a morális autonómia gondolatának is, valamint alapvetően téves félreértelmezése Rawls elméletének (Pogge, 1989). Sandel összekeveri a jogi alany (Rechtsperson), illetve az állampolgár (Staatsbürger) szintjét az etikai személy szintjével, melyeket egymástól elkülönítetten kellene kezelni, és arra a következtetésre jut, hogy a jogi, valamint az etikai szintnek ugyanolyan ontológiai státusa van.
A liberalizmusnak nem szükséges egy saját "liberális én" alapjára helyezkednie, mivel csupán a polgártársak nyilvános identitásával van dolga. Következésképpen a tolerancia azt jelenti (legalábbis Forst szintézis igényű igazságosság-elméletében), hogy kölcsönösen elismerik, garantálják és megvédelmezik-oltalmazzák (safeguard) mindenki etikai identitását: minden egyes személynek joga van etikai identitáshoz, melyet a törvény garantál, és amely jogi szinten maga is nyilvános igazolásra szorul, jóllehet morális indokok és deontológiai normák segítségével. Valamely életformát csupán ily módon kell (szabad) korlátozni, vagyis (újra meg újra) rögzítve a negatív szabadság határait, hisz egyazon időben, egyazon közösségben nem valósítható meg valamennyi választás (Forst, 1996).
H. J.

Lásd még: ideológia, politikai legitimitás, legitimáció