új keresés

Kereszténydemokrácia

» Meghatározás

» Tárgyalás

» Esettanulmány

» Lásd még

Meghatározás. A kereszténydemokrácia olyan ideológia, amely egyrészt a keresztény filozófia és gyakorlati tevékenység alapelvei, illetve modelljei, másfelől az európai demokratikus ideálok közötti szövetségre épül. A kereszténydemokrácia társadalmi, politikai, elméleti tartalma tagadhatatlanul összefügg az állam és az egyház közötti hasadással (cleavage).

Tárgyalás. A kereszténydemokrácia az európai politikai mozgalmak egy sajátos formája, amely az állam és az egyház nemzeti forradalmakat követő elválasztására reagál. A meghatározásnak ez a fajtája az ismert 'megosztottság paradigmán' (cleavages paradigm) alapul, melyet Seymour Lipset és Stein Rokkan javasoltak 1967-ben közölt tanulmányukban. Lipset és Rokkan szerint az európai politikai fejlődést két történelmi forradalom befolyásolta: a nemzeti forradalom (amely a nemzetek és nemzetállamok kialakulásának, központosításának és megszilárdulásának a folyamata) és az ipari forradalom (amely a termelési viszonyok és a munkaerőpiac átalakulását vonta maga után). E két forradalom két fő tengely mentén ábrázolja a pártrendszereket: egy funkcionális és egy kulturális-területi tengely mentén. Ennek megfelelően hat olyan kombináció van, melyek magyarázatul szolgálhatnak az európai pártok és doktrínáik kialakulására. Ilyenformán a nemzeti forradalom a funkcionális tengelyen az egyház/állam elválasztását hozza létre, a kulturális-nemzeti tengelyen a centrum/periféria megosztottságot (cleavage). A kereszténydemokrata pártok politikai családja az első felosztás első oldalához kapcsolódik, a köztársasági pártok családja az első felosztás másik oldalához (Lipset, Rokkan, 1967).
A kereszténydemokrácia és a politikai katolicizmus között részleges átfedés van. Jóllehet az európai történelem folyamán a politikai retorika részéről és a politikai vezetők akcióiban gyakran jogot formáltak a keresztény értékekre, a kereszténydemokrácia kezdete az az időszak, amikor rögzített és fogalom értelemben vett jelentésre tett szert, döntően az I. Napóleon bukása és az 1848-as nemzetközi forradalom között eltelt időre esik (Katolikus Enciklopédia). Mottójával, "Isten és Szabadság", a kereszténydemokrácia franciaországi úttörői között volt de Lamennais pártja. De Lamennais úgy vélte, hogy a katolikus népjóléti tevékenységet nem kellene olyan tevékenységekre korlátozni, melyek közvetlenül anyagi értelemben vett jótékonysággal szolgálnak, hanem ennél sokkal tovább menve, meg kell kísérelni az igazságosság és szociális méltányosság ügyét az alacsonyabb osztályok szintjén is előmozdítani. Az egyháznak a politikai életben való részvétele valóban szükségessé vált a 19. században, egyrészt mint a szekularizáció fokozódó térnyerésére adott válasz a felvilágosodást és a francia forradalmat követően. Számos európai országban betiltották a szerzetesrendeket, az államnak rendelték alá a katolikus iskolákat, megszüntették az állam részéről nyújtott segítséget, akadályozták az összeköttetéseket a Vatikánnal. Másrészt az egyháznak megfelelő válaszokat kellett találnia az új társadalmi és gazdasági problémákra: az urbanizációra és a pauperizálódásra, a promiszkuitásra és a prostitúcióra, mint a munkásosztály szegénységének következményeire. További kihívásokat jelentett a gyermekhalandóság emelkedő számaránya a munkások családjaiban, a napi munkaidő hossza (mintegy 15 óra naponta még gyermekek esetében is) és így tovább. A gyakorlati tevékenység szférájában mindezek a problémák azt vonták maguk után, hogy a keresztények társadalmi politikai üzenetének egyrészt a liberalizmus felemelkedésével, másrészt a szocialista mozgalom sikerével kellett versengenie. Végül, de nem utolsósorban a kereszténydemokráciának szembesülnie kellett a nemzeti egyházak autonómiájának problémájával. A Vatikán első konklávéjának 1870-ben hozott döntése szerint mérsékelni kellett azok autonómiáját. Mindezek a különféle változások szolgálhatnak némi magyarázatul az egyértelműség hiányára a legtöbb 19. századi katolikus magatartásában általában, ami az akkori helyzet doktrinális, illetve gyakorlati értelemben vett követelményeit illeti.
Sokan közülük - különösen a latin országokban - megrémülve a forradalom 'gaztetteitől', süketnek mutatkoztak a sürgető szociális kérdések és érdektelennek az új szervezetek iránt. Az anyagi és szellemi segítségnyújtás régi, hagyományos módszereire korlátozták magukat, alkalmanként bekapcsolódva a munkások kölcsönös segítségnyújtást szolgáló társulásaiba, amilyeneket a középosztály liberális pártjai már széles körben megszerveztek. A katolikusok, különösen azokban az országokban, ahol kisebbséget képeztek, a katolikus közösségek emancipációjának reményében megállapodtak a liberálisokkal. A liberálisok erősödő antiklerikalizmusa és a Vatikán antiliberalizmusának kiéleződése - a szólás és a sajtó szabadságát elítélő Quanta Cura enciklika 1864-es megjelenésével - a katolikusokat a konzervatívokkal való szövetkezéshez vezette. Ám az átfogóbb támogatás szükségessége, illetve az igény, hogy minél szélesebb tömegeket vonzzanak magukhoz, később nagyobb távolságtartásra kényszerítette őket.
Ugyanakkor akadtak katolikusok, akik úgy vélték, hogy a szocializmussal való harc legjobb eszköze az imitáció, és ezért bátorították a szocializmushoz hasonló attitűdöket és eszméket. Mindez fegyelmezetlen tevékenységhez és összehangolatlan, torz állásponthoz vezetett. S noha a katolikus egyház vezetősége hosszú időn át nem, vagy csak részben értett egyet a demokrácia politikai rendszerével, XIII. Leó pápa a Rerum Novarum enciklikával 1891-ben felvázolta a katolikus mozgalmak jövendő egységesítésének alapvonalait. XIII. Leó bírálta mind a forradalmi mozgalmat, mind a kapitalista gazdasági rendszert és elfogadta az államnak a gazdaságon belüli szerepvállalását. Ezt követően, Graves de communi enciklikájában (1901. január 18.) elfogadhatónak nyilvánította és el is fogadta a 'kereszténydemokrácia' kifejezést, mint amely nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint a katolikusok társadalmi tevékenységét. A katolikusok tevékenysége az alacsonyabb osztályok vigasztalását és felemelését tűzte célul maga elé, a pápa kifejezetten kizárta a politikai irányultság bármilyen megjelenési formáját. Az idők folyamán a kereszténydemokrácia műszó komoly változáson esett át, elveszítve a 'katolikusok társadalmi tevékenysége' értelmet, s ezzel párhuzamosan fokozatosan közelítve az oktatásra és a politikai pártra vonatkozó jelentéstartalom felé.
A huszadik században két fő áramlat fejlődött ki a kereszténydemokrácián belül. Az első, a 'szociálkatolicizmus' inkább a Vatikán irányelveihez kapcsolódott, következésképpen konzervatívabb és paternalistább volt, így például Olaszországban és Franciaországban Mussolinihez és Petainhez állt közel (Enyedi, 1998). Salazar Portugáliája, Dolfuss Ausztriája vagy Petain Franciaországa inkább ezt a központosított kormányzati hatalomhoz kapcsolódó természetes (családon vagy foglalkozáson alapuló) közösségeket tiszteletben tartó, Vatikánhoz hű irányzatot jelenítette meg. A másik irányzat, amit ma is kereszténydemokrácia néven emlegetünk, sokkal inkább a második világháborút követően jelentkezett, és a kommunizmus ideológiájának legfontosabb ellenfelét képezte. A kereszténydemokrata ideológia négy fő alapelven nyugszik: szolidaritás, perszonalizmus, szubszidiaritás és internacionalizmus. Emellett a pluralizmus, a béke, a föderalizmus és a decentralizáció iránti elkötelezettség a kereszténydemokráciát az európai integrációs folyamat fontos szereplőjévé tette. Adenauer, Robert Schumann, de Gasperi az Európai Unió megteremtésének első lépéseitől kezdve kereszténydemokrata jelleggel fémjelezték azt. Seiler szerint a kereszténydemokrácia családjához tartozó pártok megkülönböztető vonásai a következők: osztályközi (interclass) jelleg, horizontalitás, 'mérleg nyelve' pozíció és a politikai program. Az osztályközi jelleg a kereszténydemokrata pártok választói bázisára utal. Az osztály szerinti hovatartozás nem döntő szempont a választók számára, hanem csupán a helyi keresztény közösséghez tartozás számít. A kereszténydemokrácia támogatással bír befolyásos szakszervezetei révén, osztozva ezen az előjogon a munkáspártokkal. Ugyancsak hangsúlyozni kell a földműves rétegek tekintélyes támogató erejét is. A horizontalitás a 'gyűjtőpárt' (catch-all) műszót hivatott helyettesíteni és sokkal helyénvalóbb a kereszténydemokrácia esetében, mert utóbbi üzenete nem mindenkihez szól, még ha át is lép osztálymezsgyéken. Ezek a pártok a vallásos társadalomból toborozzák híveiket s ezért az olyan fogalmak, mint 'bal' és 'jobb' lényegtelenek, a 'horizontalitás' a kereszténydemokráciának a politikai színtér baloldalától jobboldaláig húzódó széles táborára utal. Ez persze magában foglal bizonyos mértékű eszmei változatosságot és ennek megfelelően problémák és kompromisszumok sorát. A mérleg nyelve-pozíció pontosan erre a különféle vélemények összehangolását lehetővé tévő képességre vonatkozik, és a kormányzati koalíciók létrehozásakor fontos előnyt jelent. Ha elemezzük azokat a szövetségeket, amelyek kereszténydemokraták kötöttek, láthatjuk, hogy 1945-től 1960-ig a liberálisokkal történő szövetségre orientálódtak, ám 1960-at követően a balközéppel való szövetség irányába tolódtak el, munkáspártokkal lépve koalícióra. Ez az újraorientálódás ténylegesen talán a katolikus egyház II. Vatikáni Zsinatot követő agiornamento mozgalmát váltotta be. A kereszténydemokrácia politikai programja pragmatikus és prózai. Nem 'Isten országának' földi valóra váltását ajánlja - amint egyes protestáns pártok teszik -, hanem védelmezi az egyházak által felállított oktatási és egészségügyi hálózatok érdekeit, és természetesen védi és támogatja a keresztény erkölcsiség értékeit.

Esettanulmány. Romániában a kereszténydemokrata mozgalmat két párt jeleníti meg: a Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt (PNŢCD) és a Nemzeti Kereszténydemokrata Szövetség (ANCD), amelyet a PNŢCD korábbi tagjai hoztak létre. A kommunizmus romániai bukását követően számos új politikai párt bukkant fel, mások a régi, két világháború közötti romániai politikai pártok újjáalakítására törekedtek. A két világháború közötti időszak egyik nagy pártja a Nemzeti Parasztpárt (PNŢ) volt, mely 1926. október 10-én jött létre a Iulu Maniu vezette erdélyi Nemzeti Párt (PN) és a tanító Ion Mihalache vezette Parasztpárt (PŢ) egyesüléséről szóló megállapodással. A PNŢ fő vonásai egy nacionalista alkotórészből és egy agrárius áramlatból álltak össze és gazdasági témák tekintetében az úgynevezett 'nyitott ajtók' politikáját támogatta. Úton volt afelé, hogy a Liberális Párt befolyásos ellenzékévé váljon. Ez volt a történelmi bázis a PNŢCD megalakításához 1989-ben egy olyan, Corneliu Coposu vezette csoport által, amelynek tagjai közül sokan évekig politikai fogságban voltak. Az alapelvek, amelyek mentén a párt politikai életének eszmei alapvonalait felvázolták, a következők: demokrácia, nacionalizmus, társadalmi igazságosság és keresztény erkölcsiség. A demokráciát, amelyet úgy szemlélnek, mint amely a legjobban szolgálja a vélemény tiszteletét, a keresztény lelkiismeretet, a hatalommal való visszaélések minél teljesebb mértékben való elkerülését, a keresztény értékek fényében kell érteni. A társadalmi igazságosság olyan társadalomban lehetséges, amely tiszteletben tartja a magántulajdont, és elfogadja a szabad kezdeményezést és a piaci versenyt. Következésképpen a PNŢCD politikai programjának egyik legfontosabb eleme a tulajdon kérdésének megoldása volt Romániában: ahol lehet, a restitutio in integrum megoldást kell keresztülvinni, illetve ahol nem, ott pedig a kártérítést. Másfelől az államnak a gazdaságba való beavatkozását szükségszerűnek tartják a tűrhető élet alapvető szintjének biztosítása érdekében mindazok számára, akik a társadalom peremén élnek. A PNŢCD emellett úgy véli, hogy a nacionalizmus nem lehet a szélsőséges pártok monopóliuma. A 'felvilágosult' nacionalizmus a román állam nemzeti egységét állítja és nem vitatja annak integritását, ám nyitott és támogatja a kisebbségi jogokat. Ez nem csak azt foglalja magában, hogy az állampolgároknak nemzetiségre, vallásra stb. való tekintet nélkül egyenlő jogaik vannak, hanem a kisebbségek kulturális jogait úgy is, mint a nemzeti és kulturális identitás, az anyanyelv megőrzésének és az intézményesített oktatási folyamat minden szinten való fejlesztésének jogát.
A. A.

Lásd még: megosztottság (cleavage), ideológia, politikai párt